Reggel, amikor belenéztem a
tükörbe szó szerint megijedtem magamtól. Úgy néztem ki, mint egy zombi… vagy
valami hasonló. A tegnap esti sírástól a szemeim felduzzadtak és vörösek
voltak. Valamit tennem kellet, így nem láthat meg senki. Főleg nem Kazuo. Tuti,
hogy elkezdene megint faggatni… Még szerencse, hogy a szobámhoz külön volt egy
fürdőszoba. Gyorsan besiettem és megpróbáltam sminkkel eltakarni a hatalmas
vörös szemeimet. Félórányi sminkkeléssel a végeredmény egész elfogadható lett.
Kiment a fürdőből és lement, hogy megreggelizzek. Hál’ Istennek eddig nem találkoztam
vele és a nappaliban se láttam őt. Kitöltöttem magamnak a szokásos müzli
adagomat, felöntöttem tejjel, majd a Tv elé telepedtem vele. Már éppen végeztem
vele, de amikor felálltam a kanapéról vele találtam magam szembe. Az arcomat
vizsgálgatta… A francba! Ilyen nincs! Hogy tudja kiszúrni ennyi smink alatt is?
Gyorsan kikerültem, beraktam a tányért a mosogatóba, és felszaladtam vissza a
szobámba. Hallottam, hogy ő is utánam jött és mielőtt még becsukhattam volna az
ajtómat, ő benntermett a szobámban.
-
most nem hagyom,
hogy kicsukj. Ülj le, és szépen meséld csak el nekem, hogy mégis miért
zárkóztál e tegnap este sírva a szobádba.
-
Még, hogy én
sírtam? Ugyan már, Honnan szeded?
-
Hiába vakoltad ki
magad, látom a szemeid! Szóval ne próbálj meg egem átverni! – kiáltott rám.
-
Figyelj. Egyrészt
ne ordibálj velem, másrészt meg semmi közöd a magánéletemhez!
-
Még hogy semmi közöm? Én vagyok az apád!
-
Nem vagy, már
bocs! – vágtam a fejéhez.
-
Ezt mégis hogy
érted? – nézett rám értetlenül.
-
Huh… ne mondd,
hogy nem tudtad… nem te vagy a biológiai apám!
-
Akkor ki?
-
Mégis honnan
tudjam? Miért nem kérdezted meg anyát?
Láttam, hogy mennyire szomorú
lesz. Remek… csak említeni kell őt, és máris olyan fejet vág, mint egy szomorú
kisgyerek.
-
Végeztünk?
Eltűnhetnél már a szobámból! – szóltam oda neki, miközben felültem az ágyra és
bekapcsoltam a laptop-om.
-
Nem megyek el,
Kana. Tudom, hogy nehéz neked, de velem bármit megbeszélhetsz – ült le az ágyam
szélére – Én melletted vagyok és szeretlek.
-
Na, ebből elég
legyen! Te nem engem szeretsz, hanem anyát!
-
Nem. Vagyis igen…
szerettem anyádat, de téged is szeretlek... lányomként.
Elegem lett belőle. Felkaptam
a gépem, egy táskám és az ajtó felé indultam. Mielőtt kilépem volna, rajta még
egyszer visszafordultam hozzá.
-
Azt mondod, a
lányodként szeretsz? Akkor tegnap este mégis miért csókoltál meg? – kérdeztem
közömbös hangon, majd elfutottam a lakásból.